A képen látható terv igen magas labda volt. Majdnem le is csaptuk.
Dávid! Igazad van! Valahogyan olyan, mintha Dobai ott állna valamelyik ablak mögött és bámulna kifelé.
Ez az én személyes érzésem, emiatt nem estem ott és akkor neki jobban. Leltáron ugyebár vannak szabályok, amiket igyekszünk betartani. Nem bárntunk senkit. Valahogy nem úgy jött ki a lépés, és Áront nem ismerve nem mertem lépni. Mostanra nem bánom.
Megértettem valamit. Mégpedig azt, hogy ebben a kontextusban ez a poén nem lehetett vicces. Pedig lehetett volna. Később tudtam meg, hogy ez a ház egyáltalán nem akart senkinek tetszeni, hanem egy absztrakt alkotásként, a terv koncepciójával együtt egyfajta ál-komoly terv volt. És akkor leesett.
Ez mutatta meg mennyire komolyan vesszük magunkat. Kutatásként igenis tanulásgosnak tűnik. Mindig is híve voltam annak, hogy egy felvetés mentén, egy kérdésre elviekben válaszolva tervezzük. Akár hibás végeredménnyel. Végül pedig nem ismertem fel a hőn áhított science-fiction-t, pedig az orrom előtt állt!
Azért nem ismertem fel, mert Dobai ott állt az ablakban és elvonta a figyelmemet.
Engedjetek meg egy feltételezést:
Ez az egész ház kérdőjelek sora:
Mi van, ha úgy tervezünk, ahogyan bizonyos tanáraink mondják? Mi van, ha engedünk nekik? Mi van, ha egyszerűen praktikummá csupaszítjuk az építészetet?
Hát pont ez. Ha ezt egyszerűen kimondjuk nem üt úgy mellbe, mint amikor valaki rászánja az időt és energiát, kockáztatja a diplomáját és végigcsinálja.
Kemény mi?
Na mit szóltok ehhez a nézőponthoz?
Kőkofa
( A gondolat Smiló Dávid blogbejegyzése kapcsán született:
http://kerultkialakitasra.tumblr.com/post/57433852562/ezzel-a-tervvel-semmi-baj-nem-lenne-ha-dobai#notes )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése