Gondolat-leltár a Múzeumi Negyed kapcsán

Ahogyan Tóth Bálint már kifejtette, sok kérdés maradt megválaszolatlanul a Múzeumi Negyed terveinek leltárba vétele után. Az estét azért szerveztük, mert azt reméltük okosabbak leszünk. Előkészítve a témát egyre tisztulni látszott a kép, majd újra beborult az ég. Izgatottan vártam az estét, hátha végre véleményt alkothatok. Nehéz ugyanis egy olyan témában állást foglalni, amiben az ember nem érintett közvetlenül. Talán éppen ezért lehetnek más számára is tanulságosak a mi tapasztalataink.

Túl azon, hogy szükséges-e a múzeumi negyed, hiszen ezt nem a mi kompetenciánk eldönteni, mindenképpen építészek bevonása szükséges a helyszín kiválasztásához. Nemcsak azért, mert felelősségünknek érezzük egy város fejlesztését, hanem azért, mert igen nehéz olyan helyszínre tervezni, amivel nem tudunk azonosulni. Nem tudom, hogy azért okozott ilyen fejtörést a tervező csapatoknak a helyszín, mert tényleg problémás, vagy azért, mert a pályázat előtt ellenvéleményekkel bombázták őket.

A 15. Leltár témája a debreceni IKKK pályázata volt. Az a pályázat sokban hasonlított a Múzeumi Negyed ötletpályázatához. Szintén túlzó méretű megaberuházásról volt szó, amit egy felsőbb akarat erővel akar áttolni egy város lakóinak megkérdezése nélkül. A tervezők azonban nem moralizáltak ennyit. Megkérdezték őket és válaszoltak. A terveket végignézve két tanulság volt: lehet ezt jól csinálni, ráadásul többféle megoldás is elfogadható. A tervek meggyőzőek voltak. A beszélgetés során megfogalmazódott, hogy a program egyértelműen aránytalan. Sajnos azon a leltáron nem képviseltette magát a kiíró részéről senki, így a kommunikáció nem kezdődhetett el. Nem feltételezem Debrecen város vezetéséről, hogy egy ilyen  léptékű fejlesztés kapcsán pont az építészekkel óhajt beszélgetni. Talán ez a hajó elment.

Jelen esetben azonban nem érzem, hogy elkéstünk volna. Rostás Zoltán megtisztelt minket jelenlétével és érdeklődve hallgatta a szakma egy részének álláspontját. Ő is láthatta, hogy bizonyos kérdéseket nem ártana még egyszer megfontolni. Őszintén bízom benne, hogy lesz bátorsága bizonyos felvetések átgondolásához.

Először is a helyszínre gondolok, amit egy elhelyezést célzó pályázattal még mindig megpróbálhatnánk megvizsgálni. Hiszen mindenkinek jobb, ha egy ekkora projektnek társadalmilag és szakmailag is támogatott a forgatókönyve. Ennek a beruházásnak ugyanis az értelmiségre kell támaszkodnia. Ez nem egy pláza, vagy egy intermodális csomópont.  Itt a kultúráról van szó, és az értelmiség igenis elvárja, hogy megkérdezzék a véleményét. A Nemzeti Színház például jelentős számú potenciális látogatót veszített el, nemcsak a ház építészeti arculatával, hanem a lebonyolítás egyéb körülményeivel is. Nem kell egyetérteni, de attól még jó érzés, ha meghallgatják az embert.

Amint meggyőzték az érintetteket arról, hogy erre a Városliget a legjobb hely már indulhat is az álmodozás. Azért álmodozás, mert a válaszadáshoz először jó kérdések kellenek. A tervpályázatok lényege számomra mindig is az volt, hogy egy kérdésre válaszolunk. Nem kevés nagyobb léptékű pályázatban voltam érintett és szinte mindig hű tudtam maradni az elveimhez. Ahogyan azt Szabó Zoltán is megfogalmazta, számukra ez egy érdekes kérdés volt, amire megpróbáltak jó választ adni. Egy érdekes kérdés persze nem mindig jelenti azt, hogy jó is a kérdés. Hiszen akkor azt mondanánk, hogy jó kérdés. A jó kérdésben ugyanis el van rejtve a válasz maga. Éppen ezért egy igazi pályázatnál a kérdést is mi magunk tehetjük fel. Ebben az esetben ez lehetetlen volt. Nemcsak azért, mert feleletválasztós volt a teszt, hanem azért is, mert mi magunk blokkoltuk szabadságunkat. Az aggályok és a félelmek ugyanis nem engedték meg a tervezőknek és a terveket elbíráló zsűrinek azt, ami a feladatuk lett volna: dönteni. Félelemben nem lehet ábrándozni. A kérdés tehát számomra akkor lett volna jó, ha azt kérdezik: miként lehet a Városligetből egy olyan egyedülálló és varázslatos helyet csinálni, amilyen még nem volt? Ennyi. A többit a tervezőkre lehet bízni.

Talán akkor nem kényszerültek volna olyan megoldásokra, amik a legkisebb károkozást tartják szem előtt. Az építésnek nem kellene ártalmasnak tűnni. Az építés mindig áldozatokkal jár, olykor rombolással is.  Mégis bátornak kell lennünk. Hiszen, ha egy jó helyből még jobbat tudunk csinálni, akkor nem félünk. Ez nem lehetetlen. Egy jó építész a jóból is tud jobbat csinálni. A legkevésbé rossz nem jó. Az ugyanúgy rossz.

A tervekből kiderült ugyanis, hogy ez nem telepítés kérdése, sokkal inkább a koncepción múlik. Sokféle verziót láttunk, de az épületek eltűntetése szinte kivétel nélkül cél volt.  Kissé furcsa törekvés ez egy építésztől. Talán nem bízunk benne, hogy tudunk zseniálisak lenni? Lássuk be: ekkora épületek nem fognak eltűnni. Lábakra emelhetjük, álcázhatjuk, de attól még ott lesznek. Lehet, hogy egy városi szövetbe illesztve nem olyan megterhelő a széleken elhelyezett tömeg, de egy fal lehatárol, így a térfal is. Gondolhatjuk, hogy a fák közt nem látszó épület nem zavaró, de annak működését, auráját tekintve igenis jelen lesz. Ez is tény. A Városliget nem lesz soha a régi. A használók összetétele és minősége szintén meg fog változni. A következmények kiszámíthatatlanok, de a célok megfogalmazhatók.

Félretéve tehát félelmeinket alapvetően egy célunk azért lehetne: nagyot alkotni. Igencsak furcsa lett volna, ha bizonyos nagyléptékű városfejlesztéseknél a tervezők megriadtak volna a feladattól. Persze az akkori tervezők egója igencsak rendben volt, ami manapság rólunk nem mondható el. Mégis el kell képzelnünk egy merész helyzetet: még jobb lesz a Városliget, és ez nagyrészt rajtunk múlik. Léteznie kell egy olyan megoldásnak, ami mögé önként és dalolva felsorakozhatnánk.  Egy olyan gondolatnak, ami elég erős ahhoz, hogy lecseréljük azt, amink van egy jövőbeli reményre. Az a remény nem a Múzeumi Negyed álma, hanem egy olyan léptékű fejlesztés megvalósítása, ami a kultúrát a magyar építészettel karöltve egy olyan pozícióba helyezi, amire méltán büszkék lehetünk. Több olyan terv is volt, ami erre tett kísérletet. Ferencz Marcel és Lévai Tamás nagyívű megoldásai egészen merész elképzelést fogalmaztak meg. A Szateki nagylátószögű unbanisztikai szemléletű megoldása őszinte  és hihető volt. A következő pályázat kiírásánál jó lenne, ha nyitva hagynák a kiírást az ehhez hasonló megoldások javára. Nem akarjuk, hogy a nemzetközi sztárépítészek vagy a magyar irodák ugyanebben a legkevésbé rosszat akaró hangulatban formai megoldásokkal próbáljanak eltakarni olyan problémákat, amikre könnyűszerrel tudnának más megközelítéssel válaszolni. El kell gondolkodnunk, hogy az Új Nemzeti Galéria gigászi épülete egy saroktelekre való-e. Amennyiben a következő lépésnél a Dózsa György út és az Ajtósi Dürer sor sarkára jelölik ki az épület tervezését, komoly problémák elé kerülhetünk.

Ezektől megkímélhetjük magunkat, ha egy kicsit több bizalommal fordulunk egymáshoz. A Leltár alapvető szellemisége ez a bizalom, ami az estét is áthatotta. Ez egy elvi kérdés. Ha nem adjuk meg a másiknak a tiszteletet, akkor mi sem várhatjuk azt viszont. Egyfelől a tervezőknek kell megbíznia a kiírókban, és egy olyan kommunikációt elkezdeni, ami több nyitottsággal áll a másik oldalhoz. Világos kérdéseket kell feltenni, amikre lehet is válaszolni. Ha nem tetszik valami, akkor lehet jobbat mondani. Meg kell adni az esélyt arra, hogy a másik be tudja fogadni a kritikát, és ez nem a nyílt levelek átpolitizált stílusában tud megtörténni. Sokkal inkább személyes beszélgetésekben, emberi gesztusokban. Ahogyan ez kedd este a Müsziben lehetséges volt. Másfelől szeretném remélni, hogy a felsőbb akarat is nyitott lesz a konstruktív kezdeményezések irányába. Nem hőbörgő tömegről volna szó, hanem az értelmiség aktív és lelkes rétegéről, akik viszont a nekik kijáró tiszteletet minden bizonnyal értékelnék, és politikától, érdekeltségektől függetlenül jót akarnak.

Az est zárómondata Dósa Papp Tamás, az 56-os emlékmű egyik tervezőjének kérdése volt: Nem tudunk ennél nagyobbat álmodni? Szerintem tudnánk. Vajon merünk is?

Kőszeghy-Koncsag Flóra