Gombhoz a kabátot

Leltár a Müsziben

Leltárba vettük a városligeti Múzeum Negyed telepítési ötleteit

Öt órán keresztül folyt a baráti hangulatú beszélgetés a 17. Leltáron a Müsziben, ahol a pályázatban érdekelt építészeket sikerült a vetítővászon köré ültetni. Az este a beadott tervek bemutatása mentén haladt, a kötetlen prezentációkba bármikor közbe lehetett kérdezni.

Az első néhány terv megvitatása közben feltűnt, hogy a tervezők legfontosabb szempontja az volt, hogy a nagyléptékű, új épületek a lehető legkevesebb kárt okozzák a Városligetben. Alapvető ellentmondás, hogy a hatalmas épületek elhelyezésével egyidőben a tervezők növelni kívánták a Liget zöldterületi mutatóit, mert ezt a kiírás célul tűzte ki. Ennek érdekében bejárható parkot terveztek az új múzeumok tetejére, lábakra állították, vagy részben föld alá süllyesztették az épületeket. Több tervező egyetértett abban, hogy a parkon átvezető burkolt utak keskenyítésével a zöldterületi mutatók javítása mellett élményében javítható a park minősége. Szóba került, hogy meg kellene szüntetni a Kós Károly sétány átmenő forgalmát, és hogy elektromos üzemű belső közlekedési rendszert kellene kidolgozni a parkon belül. Satöbbi. Kezdett az a benyomásom lenni, hogy a jobban érdekel minket a Városliget minden platánfájának megóvása, mint a soha nem látott méretű építkezésben rejlő lehetőség.

A tervek azt próbálták bebizonyítani, hogy a megnevezett hat intézmény elhelyezhető úgy, hogy a park nem látja kárát, sőt akár javára is válhat, ha befogadja őket. De meg sem vizsgálták, hogy mi előnye származik a múzeumoknak a parkból, vagy egyáltalán az összebútorozásból.

Azok a tervezőirodák képviseltették magukat a rendezvényen, akik azzal, hogy kivették a pályázatot, elfogadták a kiírást. Több pályázó szájából elhangzott, hogy a tervezés kezdetén még nem voltak benne biztosak, hogy a területen ennyi múzeum ésszerűen elhelyezhető, és akkor döntötték csak el, hogy beadják a tervüket, amikor bebizonyosodott, hogy ez lehetséges. Valahol itt kapcsolódik a témához az építész erkölcsi felelőssége. Fogalmazzunk úgy, hogy döntés született arról, hogy a Városligetben múzeumi negyed épül. Az ország kulturális életét és Budapest hétköznapjait jelentősen befolyásoló elhatározás ez. Minden építésznek, akit a kultúra, vagy Budapest élete közelről érint, kötelessége, hogy szakértemét felhasználva a lehető legjobb megoldáson dolgozzon. Világos. Minden beküldött jó terv óvja a Városligetet a rossz beépítésektől, ugyanakkor minden jó terv már puszta létével támogatja azt az elképzelést, hogy a parkot be kell építeni.

Egy áprilisi cikkből az derül ki, hogy pályázat kiírását megelőzte legalább egy nyílt egyeztetés. A cikk elmondása szerint a szakmai prezentáció során megkérdezték, hogy kik és miért választották a Városligetet. A válaszban és a hozzászólásokban sok alternatívát említettek, felmerült például Szentendre, a Margitsziget, a Nyugati és környéke, a Belváros, az Iparművészeti Múzeum és szomszédsága, illetve a főváros eddig készült fejlesztési koncepcióiba jól beilleszkedő rozsdaövezet, az óbudai Gázgyár. Az elképzelések sorában csak egy a Városliget. A választás azzal indokolható, hogy teljesíti a kulturális negyeddel szemben támasztott négy követelményüket, a történeti beágyazottságot, a megközelíthetőséget, az együttműködő kulturális intézmények hálózatát, és kellemes, zöld környezetet. Ha elfogadjuk ezeket a feltételeket, csak a Városliget jöhet számításba.

Térjünk vissza a Leltár során hangoztatott erkölcsi kötelességhez. Mondjuk nagyképűen azt, hogy nemcsak építészek vagyunk, hanem budapesti értelmiségiek, erkölcsi kötelességünk, hogy véleményt formáljunk a város életét befolyásoló döntésről, és véleményünket kimondva segítsük a döntéshozókat. A pályázat nem adott lehetőséget a helyszínválasztásra. Kár. De higgyük el, döntéshozóink is bizonytalanok, és megerősítésre várnak. Ez a téma mindenkit érint, mégis kerülik az országos nyilvánosságot, pedig aki büszke arra, amit csinál, nem tesz ilyet. Az országos médiában csak annyit lehetett hallani az egészről, hogy volt egy ilyen pályázat, és eredményt is hirdettek. Ez kevés. Ez bizonyítja, hogy a projekt kezdeményezői is érzik, itt valami sántít.

A projektiroda 47 pályaműben megerősítést kapott. Időnként pedig valaki nekik esik, hogy ez az egész egy marhaság. Így bizonytalanul, de biztos léptekkel haladnak a megvalósítás felé. Az áprilisi prezentáción a projektiroda vezetője, Rostás Zoltán még nyitott volt az alternatívákra. Hasból lehet jobbat mondani, de hatástanulmány nyilván nem támasztja alá, mert ilyeneket nem készít senki önszorgalomból. A hiba ott van, hogy a pályázat a Dózsa György út mentén elhelyezett épületeket preferálta, amitől indokolt esetben el lehetett térni egészen a Városliget határáig ahelyett, hogy javasolná a Városligetet, amitől el lehet térni az országhatárig. Egy ilyen pályázat mentén kialakuló diskurzus során talán kitalálhatnánk valami jobbat, mint a Városliget, vagy a MUT által forszírozott rákosrendezői pályaudvar területe, amit a projektiroda – többek között a fent említett feltételekre hivatkozva – hamar lesöpört az asztalról.

Ha a fent leírt pályázatra nem érkeznek értelmes elképzelések – mert egy hétköznapi építész nem ismeri a rozsdaövezetek zavaros tulajdonviszonyait, vagy a területre vonatkozó hosszú távú terveket – a projektiroda kötelessége, hogy megbízza a MUT-ot, hogy dolgozzon ki egy javaslatot, és ha az nem egyezik az ő elképzeléseikkel, akkor jó megrendelőként elmagyarázza szempontjait. Ezután egy asztalhoz ülteti a kormányt, a fővárost, a muzeológusokat és az urbanistákat, hogy közös nevezőre juthassanak. Ezt nevezem projektkoordinációnak. Pont.

Zoomoljunk kijjebb még egyet. A megvalósíthatósági tanulmányok négy ellenőrző kérdésére még nem kaptunk választ.

1 – Szükséges?
2 – Lehetséges?
3 – Érdemes?
4 – Érdekes?

Baán László állítása szerint a költségvetés uniós forrásokkal kiegészülve bármikor előköhög 150 milliárdot erre a projektre, a beérkezett pályamunkák pedig sikeresen elhelyezték a kívánt épületeket. Ezek szerint lehetséges. A szükségességét döntse el az, aki tudja, hogy mi a döntéshozók szándéka a budavári palotával, vagy a Néprajzi Múzeum épületével, vagy aki el tud képzelni jobbat a Müpa múzeumi tereibe, mint a Ludwig. De vajon érdemes ennyi pénzt áldozni erre a célra, egyszerűen azért, mert a muzeológus szakma előállt az ötlettel? Komolyan lehet venni Baán László kijelentését, hogy a projekt 10-15 éven belül a megnövekedő turizmusnak köszönhetően meg fog térülni? Ezt sem ő, sem a szakértők nem tudják kimutatni még utólag sem, mert az erre szolgáló eszközök csak becsült értékeket tudnak kimutatni, ami nem bizonyító erejű. Ez tény.

A többi csak szerintem.

Tóth Bálint